A színész 2017-ben lett beteg, de legyőzte a gyilkos kórt. Szombathy Gyula arról is mesélt, miért is érdemes vagy egyáltalán érdemes-e élni.
Kevesen vannak, akik nem ismerik Szombathy Gyula nevét, hiszen a Kossuth- és Jászai Mari-díjas művész 55 évig állt színpadon, mellette pedig rengeteget filmezett és szinkronizált is, mielőtt visszavonult volna. A 76 éves színész azóta visszahúzódva, csendesen él feleségével Balatonalmádiban, de némi keserűség azért van a szívében.
– Nem igaz, hogy ennyi feszültség, gyűlölet, gyanakvás, szorongás, bizalmatlanság gyűlhet fel az emberekben egymás iránt… Ahogy mindenki, én is félek az elmúlástól, de az ahhoz való közeledés könnyebb lenne, ha tudnám, volt értelme annak, amit csináltam – mesélte a Best magazinnak a művész, aki életének arról a nehéz időszakáról is beszélt, amikor szülei négy évre, 13 éves koráig intézetbe küldték.
– Édesapám Rákospalotán az oktatási osztály vezetője volt, sokat dolgozott, volt két kishúgom, a fiúval, velem nem tudtak annyit foglalkozni, mint a lányokkal – folytatta a színész, aki szerint ugyan ha két gyerekre jutott figyelem, ott juthatott volna a harmadikra is, de ezen ma már szerinte felesleges bánkódni.
– Azt ne felejtsük el, a háború után vagyunk, más idők jártak akkoriban. Próbálom megérteni én is az apámat, de nem sok sikerrel. Soha nem beszéltük ezt ki vele.
2017-ben lettem rákos, őszintén megmondom, megijedtem, megfordult a fejemben, hogy ennyi volt. Az ember, amíg nincs benne egy ilyen betegségben, drámaian képzeli el, de amikor belecsöppen, akkor küzdeni kell, az életért. Az ember sokféleképpen gondolja a szakítást, az elmúlást, azt mondja magában, meglátjátok, ha majd én nem leszek… Ez nem így van, ez ennél egyszerűbb.
