Szilágyi János tizennyolc pokoli napot töltött a kiskunhalasi kórház intenzív osztályán.
János Ausztriában dolgozott főpincérként, március közepén nagyon rosszul lett. Hazajött Kecskemétre, lakása előtt már várta a tisztiorvos és a rendőrség A férfi kirakta az ajtajára a figyelmeztető vörös cédulát, majd kisvártatva fájni kezdett a feje, de úgy, hogy majd’ beleőrült. Másnap este még rosszabbul lett, a mentők hajnalban a szőnyegen fekve találtak rá, szirénázva vitte a rohamkocsi a kiskunhalasi kórházba.
– Mindenem fájt, a fejem, az ízületeim, hol izzadtam, hol a hideg rázott. Semmilyen gyógyszer nem hatott – mondta az Indirektnek a főpincér. – Lélekben már feladtam, felkészültem a halálra. Nem kaptam levegőt, fuldokolva telefonáltam a lengyel barátnőmnek, lediktáltam a végrendeletemet és sírva elbúcsúztam tőle.
János két hétig élet és halál között lebegett. Öt napig kómában feküdt, teljes filmszakadása volt. Amikor magához tért, az olyan volt, mint egy katasztrófafilmben. Csupa csipogó, pittyegő, villogó műszerre volt rákötve, körülötte szkafanderes, védőruhás orvosok, nővérek hada sorakozott. Azt kérdezték tőle, mire emlékszik az elmúlt napokból? János 23 napig volt kórházban, ebből 18-at intenzív osztályon feküdt. Vergődött a láztól és a fájdalomtól, emiattt a kezét, lábát kikötötték az ágyhoz. Végül nagypénteken kiengedték, bár egyedül töltötte a húsvétot, nem volt nála boldogabb ember a világon.
– Tizenhét kilót fogytam a kórházban. A gyógytornászok segítettek abban, hogy járókerettel megtanuljak újra járni. De elmondhatatlanul hálás vagyok a nővéreknek is az ápolásért – sorolta János. – Egy speciálisan átalakított taxi hozott haza. Ma már annyira jól vagyok, hogy simán felszaladok a második emeleti lakásunkig.
