A legendás futballtréner, Kiss László (72) edzősködött itthon többek között Pécsen és a Fradinál, vállalt munkát külföldön, például a Maldív-szigeteken, Kanadában, és mindenhol lelkesen beszéltek és írtak róla – a munkájáról. Most kevéske nyugdíjból él, egyedül, elzárkózva mindentől és mindenkitől. Folyamatosan azt kérdezi magától, hogyan jutott el idáig. Miként került ilyen megalázó, kiszolgáltatott helyzetbe, hogy azon kelljen gondolkodnia, megveheti-e azt a húsz deka párizsit vacsorára, avagy sem…
– Nagyjából a világjárvány kitöréséig elkényeztetett az élet. Kaptam a sorstól csodálatos másfél évet Ausztriában egy kiscsapatnál, és ott minden pillanatát élveztem a munkának – mondta Kiss László, a legendás mini Menotti. – Az volt a dolgom, hogy tehetségeket fedezzek fel. Aztán kitört a világjárvány, elköszöntek tőlem, és azóta a budafoki panelház kilencedik emeletén nézek ki az ablakon, és keresem, kutatom egykori önmagam, és azt kérdezem, mi a bűnöm, mi az, ami miatt sehová sem kellek?
Mindig is szókimondó ember volt, futballfanatikusként rendszeresen szakmázott, és soha nem beszélt mellé. Talán ezért is féltek tőle a klubvezetők – nem hagyta magát befolyásolni, irányítani. Aztán egyre több helyen lehetett hallani sarkalatos véleményeit, afféle háborúját a futball világában főszerepet betöltő Mezey Györggyel (79).
– Én soha nem tudtam bratyizni, jópofizni – folytatta szomorúan a mester. – Azt mondták nekem, bundázzunk, mert akkor bennmarad a csapatom. Én meg azt feleltem, játsszunk, mert ezt a sportágat ezért találták ki. Katasztrofális helyzetben vagyok, és ezt nem panaszképpen mondom, csupán érzékeltetni szeretném, hogy a becsületesség, a sportág iránti alázat, a szókimondás hová vezet. A nyugdíjam nem éri el a százezer forintot sem. Korábban keresett pénzemet már réges-rég feléltem. Sokszor zsíros kenyeret vacsorázom, és nem sajnáltatni akarom magam, csak felhívni a közvélemény, a világ figyelmét arra, hogy bárki ilyen helyzetbe kerülhet ma Magyarországon.
A közelmúltban felhívta az egyik korábbi játékosát, hogy valamelyik klubnál keressen neki munkát. Ám ő azt felelte, „Lacikám, ki sem merem ejteni a nevedet, ne haragudj…”.
– Valaki mondja meg nekem, mit követtem el, hogy sehová sem kellek. Mezey Györggyel már réges-rég normalizáltuk a kapcsolatunkat – árulta el Kiss a Blikknek. – Edzősködnék is, de legszívesebben azt csinálnám itthon is, amit Ausztriában, tehetségeket fedeznék fel. Le-föl járkálnék a pálya szélén, és árgus szemekkel figyelném, ki az, akiben ott van a talentum.
Indirekt/Blikk
