A hattyúk tava helyett a fájdalom tengere. Komor helyzetjelentés egy balerina életéből. Tóth Nikolett élete 2022 nyarán változott meg teljesen, amikor a Jókai és Aradi utca sarkán sétált, ahol maga alá temette őt egy ház mélybe zuhanó homlokzata.
A gyönyörű, 27 esztendős táncművész sokáig élet-halál között lebegett, hogy aztán – a legkritikusabb időszakon túljutva – szembesüljön a ténnyel: innentől kezdve kiszolgáltatva, kerekesszékben élhet tovább. Mégsem hagyta, hogy elsüllyedjen az önsajnálatban: ahogy mondja, átmeneti időszakként éli meg mindezt, és hisz a csodában, hogy egyszer majd újra lábra állhat. Minderről közönség előtt is beszél majd január 25-én a Madách Színház Tolnay Szalonjában a népszerű zenész, Zeffer András zenés estjének vendégeként.
Aki látja és hallgatja Tóth Nikolettet, csodálattal figyeli őt. Mert nevet, hangosan, felszabadultan, és tervezi a jövőt. Hiába mondják neki az orvosok, hogy esélye sincs a talpra állásra, a teljes gyógyulásra, ő nem hajlandó beletörődni ebbe. Afféle megoldandó feladatként fogja fel a rehabilitációt, a gyógytornát, sőt, talán még azt is, hogy az 58 esztendős édesanyja emelgesse, fürdesse őt. Az élet gonosz tréfája ez: leültetni egy örökmozgó, fiatal nőt, a tánc szerelmesét. S ennek a gonosz tréfának a része az is, hogy azóta sincs felelős a súlyos balesetért, nincs bocsánatkérés, nincs kártérítés, nincs nyugvópont… csak a harc az életben maradásért.
– Mindössze foszlányok, bevillanó emlékképek maradtak meg bennem a balesetről és arról az időszakról – mondta a Blikknek Tóth Nikolett. – Az eleje teljesen kiesett. Még arra sem emlékszem, hogy aznap felkeltem és elindultam valahová. Azt is csak később mesélték, hogy az orvosok szinte semmi esélyt nem adtak arra, hogy életben maradok. Aztán édesanyámnak, aki nap mint nap az ágyam mellett ült, miközben én kómában feküdtem, azt mondták: ha magamhoz is térek, számoljon azzal, hogy súlyos agykárosodást szenvedtem. Anyu nem hitt ebben, folyton azt ismételgette, minden rendben lesz, Istenem segíts, minden rendben lesz! Arra sem emlékszem, amit már a pszichológusom mesélt, hogy amikor magamhoz tértem, s közölték velem, hogy a gerincem olyan súlyosan sérült, amitől egy életre lebénultam, sírógörcsöt kaptam. Egyetlen dolog járt a fejemben, ahogy kezdett kitisztulni körülöttem a világ: valahogy meggyógyulni, visszakapni a korábbi életemet. Ma is így gondolom. Eltelt nagyjából másfél év, és én mindent megcsinálok, amit az orvosok kérnek tőlem. Szedem a gyógyszereket, megyek a kezelésekre. Illetve visznek, akik épp ráérnek. S talán ez a legszörnyűbb az egészben, a kiszolgáltatottság. El kellett adnunk a VI. kerületi, harmadik emeleti lakásunkat, amit annyira szerettünk anyuval. Most Zuglóban élünk egy nagyon drága albérletben, de itt legalább tudok közlekedni a kerekesszékkel. Anyu nem vezet, én ugye, nem tudok, de most mégis veszünk egy hatmillió forint értékű autót, amelyben elfér hátul az én kis kerekesszékem…
Mielőtt bárki irigyelné Tóth Nikolettet a vadonatúj autójáért, mindezt a barátok által létrehozott, Niki megsegítését szolgáló alapítvány pénzéből vették. Ismerősök és ismeretlenek küldtek kisebb-nagyobb összeget, mintegy támogatva a súlyos traumát átélt balettművészt.
– Mélyen megérintett az a szeretet és figyelmesség, amit az elmúlt másfél évben kaptam – folytatta a táncművész. – Kisemberek kis megtakarított pénze segített abban, hogy anyuval túléljük valahogy ezt az időszakot. Édesanyám otthon dolgozik, én az Operettszínház tagjaként táppénzen vagyok. Hálás vagyok a színháznak, mert nem engedte el a kezem, odafigyel rám. De elkélt a segítség, szükség van arra az autóra, no meg majd egy sofőrre is, aki visz, ahová kell. Harcolok, sokszor jókedvűen, máskor elszántan. Sokan kérdezik tőlem, nincs-e bennem düh, amiért ilyen helyzetbe kerültem. Erre mindig azt mondom: nem szabad az energiát pazarolni ilyesmire. Az élet nem véletlenül állított ilyen feladat elé, ebben biztos vagyok. Erősnek érzem magam. Az más kérdés, hogy hiába telt el másfél év a baleset óta, még mindig nem fejeződött be a rendőrségi nyomozás, még mindig nincs felelős. Az ügyvédemmel most kártérítési pert indítunk egy vállalkozó ellen.
Nikolett a baleset idején menyasszony volt, a súlyos balesetet követő rehabilitáció közepette szakított a vőlegényével.
– Ha nincs ez a házomlás, talán most kisgyermekes anyuka, feleség vagyok. Mert ezt terveztük. Aztán jobbnak láttuk, ha különválunk – mondta Niki. – Lehet még gyermekem, nem mondtam le az anyaságról és a szerelemről sem. De most a legfontosabb – a kártérítésnél, a pénznél is fontosabb –, hogy egyszer újra lábra álljak és sétálhassak néhány métert. Legalább néhány métert…
