Kulka Jánost a stroke kényszerítette kispályára, de rajongó közönsége hét éve várja őt vissza. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész most őszintén mesélt arról, hogyan érzi magát az utóbbi időben.
Hét évvel ezelőtti stroke-ja óta Kulka János állapota látszólag sokat javult, hiszen egy új lemezt is kiadott, valamint a filmvászonra is visszatért, ám elmondása szerint még mindig nincs túl jól.
Nem változott semmi. Elfáradtam, beteg vagyok, állandó fáradtságot érzek, s vannak szavak amiket nehezen mondok ki. A nem szűnő fájdalom is megvisel. A jobb kezem gyenge – mondta őszintén a Nők Lapjának adott interjújában a színész, akinek a járása ugyan sokat javult az utóbbi időben, az a fájdalom, amit közben érez, elmondása szerint továbbra is szörnyű.
Kulka János testvére orvos, így sokat segít neki a rehabilitációban is.
„Küldenek mindenhova, de én egy héten egyszer megyek gyógytornára” – mondta.
A színművész őszintén mesélt arról is, hogyan érintette a barátja, Lang Györgyi halála.
„Györgyi meghalt, nagyon megviselt. Györgyi jó barátom volt. Tényleg! A legjobb. Ott ültem mellette, fogtam a kezét, simogattam az arcát, amikor elment. A halála előtt másfél hónappal azt mondta: elfáradtam, Jancsi. Érezte. Tudta, hogy meghal, de nem beszélt róla. Mariann-nak elmondta, mit szeretne, ha majd… Okos volt. Igaz barát. Naponta mentem hozzá, jókat pletykáltunk, dumáltunk. Györgyi tele volt életigenléssel. Egyenes volt, kimondta, amit gondolt, egyszerre volt erőszakos és vicces nő. Nagyon szerettem. Nagy kegy, hogy körülvehettük őt. Csodásan ápolták. Az ápolónő ellátta, mi, a barátai mellette voltunk az utolsó percig. Akkor is, amikor az utolsó időben szinte állandóan csak aludt. Hányszor vittem az ebédet…” – mesélte a színművész.
Kulka elmondta, az utóbbi időben kevesen látogatják, volt kollégái, barátai pedig szinte megfeledkeztek róla.
„Elkoptak. Elfelejtettek. Ahogy én elfelejtettem a betegség miatt az angolt, a franciát, a verseket, a címeket, mindent. Ők engem. Azok, akiknek régen segítettem, akiket támogattam, ahol jótékonyságból fölléptem, mind elfelejtettek. Számukra nem vagyok. Szégyellem magam… Kováts Adél néha fölhív. Olyankor örülök. Csákányi Eszter, ő rendszeresen. Vele sokat beszélgetek. Tájékozott, okos, hisztis, szomorú, vicces, nagyon jó ember, igazi barát! A falakon kívül durva a világ. Aki az utcán kedves volt, most elfordul. Nem köszönnek rám, mint régen. Rossz ez. Változott a világ. Durvák az emberek. Talán félnek. Sok a baj. Háború. Infláció. Máskor beszólnak. Olyankor mosolygok, és megyek tovább. Szörnyű! És én ebben a világban még sokkal rosszabbul érzem magam.”
A színész elmesélte azt is, hogyan telik mostanában egy napja…
Üresek a napok. Sétálok Bercivel, híreket olvasok, teniszt nézek, és csak úgy nézek magam elé. Nincs semmi. Telik egyik nap a másik után. Tizedszer mondom, elfáradtam – hangsúlyozta Kulka, aki – mint elárulta – a korábbi hobbiját, a festést is megunta. Emellett leszerelte a boksz zsákot, és már kertje sincs, mivel elköltözött.
Kulka János elmondta: nem szokott dühös lenni, s még akkor sem volt, amikor úgy sejtette, hogy az orvos hibája is közrejátszhatott állapotában.
„Stroke-os voltam. Már megnyugodtam. Azt mantrázom: megérdemeltem” – mondta a lapnak.
A színész végül arról is beszélt, mire a legbüszkébb az életében…
Hogy talán jó színész voltam. Hogy szépen énekeltem. Hogy gyerekként, nyolcévesen, már ott voltam a III. Richárdban a Szegedi Szabadtéri Játékok előadásán. De ha elfelejtettek, az se baj. Elfogadom. Nyugodt vagyok.
