Az utóbbi hetekben sem a nemzeti csapat mérkőzésein, sem a Fradi kupameccsein, sem pedig fontos bajnoki találkozókon nem ő közvetített. Van ilyen. Az ember olykor kikapcsol mindent: telefont, s a körülötte lévő világot. Csakhogy Hajdú B. István, az 54 esztendős, Prima Primissima-díjas sportriporter április 5-én Debrecenben vendégszerepelt volna egy kerekasztal beszélgetésen. S amikor az eseménnyel kapcsolatban megjelent, hogy elmarad, több hozzászólás között ott szerepelt egy mondat: jobbulást, Pisti!
Rövid, ám annál ijesztőbb mondat volt ez. A népszerű kommentátor ugyanis évekkel ezelőtt átesett egy infarktuson. Azóta ez már talán csak egy rossz emlék, hiszen folyamatosan dolgozik. Hihetetlen munkabírással megáldva közvetít a világ minden tájáról. Generációk nőttek fel az ő hangján. A fiatalabbaknak ugyanazt jelenti Hajdú. B. István, mint az idősebbeknek Vitray Tamás és Knézy Jenő. Szeretik, tisztelik – s immár újra féltik őt.
Hajdú B. István most elmondta, hogy miért nem dolgozik.
„Tudom, hogy sokáig nem lehet titokban tartani, ha egy közszereplővel történik valami. S azt sem szeretném, ha mindenféle találgatások látnának napvilágot velem kapcsolatban. Ugyanakkor nem esne jól és nem tenne jót, ha most bármiféle felhajtás lenne körülöttem. Annyit elmondhatok, hogy két és fél hétig voltam kórházban. Megműtöttek, és immár otthon lábadozom. A betegségem, amelyről nem szeretnék többet mondani, számomra is váratlanul jött. Egy vizsgálat után közölték velem az orvosok, hogy elkerülhetetlen az operáció. Hosszú folyamat ez, amelyet végig kell csinálnom. Annyit elárulhatok, hogy az orvosi beavatkozásnak, a betegségemnek nincs köze a korábbi infarktusomhoz. Nem a szívemmel van a baj. Ha azt kérdezné tőlem valaki, hogy vagyok, akkor azt válaszolnám: a körülményekhez képest jól, de a jelek szerint az ember maga sem tudja, hogy igazán hogy van. Március 9-én még közvetítettem, s a tervek szerint legközelebb talán nyáron, a párizsi olimpiára lehetek újra olyan állapotban, hogy mikrofon mögé ülhetek. Jelenleg az a legfontosabb, hogy pihenjek és erősödjek. Itthonról természetesen nézem a közvetítéseket, hallgatom a kollégákat, és szurkolok a válogatottnak. Ígérhetem, hogy igyekszem minél gyorsabban meggyógyulni…”
