A Leapmotor C10 első ránézésre pontosan azt kínálja, amire a mai piacon sokan vágynak: nagy, modern, technológiával telepakolt családi SUV-t átlagáron. Csakhogy amint az ember közelebb kerül hozzá, gyorsan kiderül, hogy ez az autó inkább egy félkész ígéret, mint kiforrott termék.
Lassan már több kínai autómárka van Magyarországon, mint európai. Az első fecskék között volt a Leapmotor, amely egy kis villanyautóval (T03) és egy nagyobb elektromos crossoverrel (C10) lépett a piacra. Utóbbi járt nálunk, és talán nem túlzunk, ha azt írjuk: amolyan tutista a formája. Nem emeli meg a pulzusunkat, ha megpillantjuk. A gondok mindenesetre nem a dizájnjával vannak. Kezdjük a legszembetűnőbb problémával: a használhatósággal. A C10 egyik legnagyobb hibája, hogy alapvető funkciókat is túlbonyolít. Már a bejutás sem egyszerű a kocsiba. A kilincs kinyitása kétkezes, túlbonyolított művelet. A hagyományos kulcs hiánya, az NFC-kártyás nyitás és az érintgetős indítás nem futurisztikus élmény, hanem felesleges akadálypálya a mindennapokban. A Renault már több mint két évtizede kitalálta a kulcs helyett a kártyás megoldást, de azt nem kellett folyton kivenni a zsebből és érintgetni. Már az első találkozáskor is zavaró, de hosszabb távon kifejezetten idegesítővé válik, hogy egy egyszerű beszállás, elindulás, bezárás is több lépésből áll, mint kellene. Le lehet tölteni ugyan a Leapmotor applikációját az okostelefonunkra, amellyel egyszerűbb a ki- és beszállás, az indítás, de annyit cikkeztek már az appokban dolgozó kínai kémszoftverekről, hogy ettől sokan ódzkodnak Európában.
A helykínálattal, a minőségérzettel és az összeszereléssel nincs gond a Leapmotor C10-ben. A digitális rendszerrel azonban már igen. Papíron minden megvan: nagy kijelzők, OTA-frissítések, hangvezérlés. A valóságban viszont a menürendszer kusza, logikátlan, és túl sok funkció van elrejtve mély almenükben. Nem véletlen, hogy a korai tesztek kifejezetten kritizálták a kezelhetőséget, és csak utólagos frissítésekkel próbálták javítani a helyzetet. Ez önmagában sokat elmond: egy autónak nem frissítések után kellene használhatóvá válnia. Idegesítővé válik egy idő után, hogy például a rádiót folyton el kell indítani. Fizikai gombok hiányában az első utas nem is tudja szabályozni a hangerőt. Furcsa megoldás az is, hogy az elakadásjelző kapcsolóját a tetőre tették.
A vezetési élmény sem hibátlan. Bár kényelmes és csendes, ahogy egy villanyautótól elvárható, a karaktere teljesen steril. Nincs benne semmi, ami miatt az ember vezetni akarná – inkább csak közlekedési eszköz, mint élményforrás. A futómű komfortos, de teljesen lélektelen, a kormányzás pedig könnyű, de visszajelzés nélküli. A technológiai túlzás ráadásul gyakran visszaüt. A vezetéstámogató rendszerek hajlamosak túlbuzgón működni, felesleges figyelmeztetésekkel és beavatkozásokkal zavarva a sofőrt. Ez nemcsak idegesítő, hanem adott esetben kifejezetten zavaró is lehet vezetés közben – az embernek szinte nyomoznia kell, hogy épp mi a baja –, és ezen még a későbbi szoftverfrissítések is csak részben segítettek. A hajtáslánc ugyan papíron korrekt – akár több mint 400 km elektromos hatótávval –, de ez sem tudja elfedni az autó alapvető karakterproblémáit. Egyszerűen hiányzik az a finomhangoltság, amit az európai vagy japán riválisok már évek óta tudnak.
Összességében a Leapmotor C10 tipikus példája annak, amikor egy gyártó túl gyorsan akar felzárkózni. Tele van jó ötletekkel, látványos technológiával és korrekt specifikációkkal, de az egész nincs igazán összeérve, kiforrva. Olyan, mintha a mérnökök mindent bele akartak volna zsúfolni, csak éppen nem maradt idő arra, hogy ezeket valóban jól működő egésszé csiszolják. Az eredmény: egy autó, amely elsőre nem rossz, de együtt élni vele már sokkal nehezebb, mint kellene. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy az utódja már sokkal jobb lesz – a kínaiak nagyon gyorsan tanulnak és reagálnak.
Indirekt/Kiss B. László
