A kitermeléséhez azonban sivataggá kéne változtatni a magyar tengert.
Egy 1798-as levélben maga a tihanyi apát hívta fel az illetékesek figyelmét arra a tényre, hogy a Balaton iszapjában kimosható méretű drágakőszemcsék és arany is található. Ezt egyrészt írásos forrásokra, másrészt saját tapasztalataira alapozta. Az apát gyakran tanulmányozta – a hazánkban az aranybányászatot is meghonosító – rómaiak levelezését, akik élénken érdeklődtek a tó nemesfémtartalma iránt, lévén az ottani aranymosók gyakran találtak aranyat. Az apát személyes tapasztalatai pedig az ő korában ott tevékenykedő mosók zsákmányainak volt köszönhető. Valószínűleg ez az 1798-as levél keltette fel a figyelmét Hollósvári Imre bányamérnöknek, aki komolyabban megvizsgálta a kérdést.
A szakember az erdélyi Pusztakalánban, 1898-ban alakult Kaláni Bánya- és Kohó Rt.-nél dolgozott, de 1907-es, a Budapesti Hírlapban megjelent cikke megírásakor már három éve a Dunántúl geológiáját vizsgálta. Ennek a munkának köszönhetően került kapcsolatba olyan aranymosókkal, akik még a 20. század elején is keresték az értékes fémet a Zalában, illetve a magyar tenger partján (a zalai és a somogyi szakaszokon, de főleg Keszthely és Siófok környékén). A komolyabb vizsgálatok lebonyolításához két igen tehetséges mosó segítségét kérte, akik a tó 61 különféle helyről vettek neki 10-10 kilogrammnyi homokot. A minták pedig aranyat tartalmaztak – adta hírül az szmo.
